Csoóri Sándor a budapesti Hitel folyóirat júniusi számában közölte egy erdélyi férfi, egy megbecsült ezermester vallomását arról, hogy az itthoni magyarok egy része és a magyar kormány milyen nyeglén, hanyagul, sőt, megbocsáthatatlan bűnösként bánnak velük. Ezek az emberek hazaszeretetből jöttek és a 2004. december 5-én tartott népszavazás után kiszolgáltatottságuk még súlyosabb lett. Ugyancsak közölte egy erdélyi munkás versét. /Csoóri Sándor: Szégyen és kíméletlenség. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 19./ Négy erdélyi család költözött vissza szülőföldjére november óta Nagykovácsiból. Ma már sok magyar vendégmunkás jár Romániába. Ott tavaly tizenhat százalékos volt a reálbérnövekedés. „Szervusztok, magyarok, megyünk haza! Otthon is keresünk már annyit, mint itt, és ott legalább senki se néz bennünket románnak” – írta a hazatelepülő. Itt csak megtűrtek, 2004. december 5-e óta nem éreztük magukat itthon. „Panaszkodtok a kormányra”, de megválasztjátok /Szervusztok, magyarok (Egy hazatelepülő erdélyi szavai)/ A verset Felsőrákosi T. Mihály írta, hasonlóan keserű hangvételű. /Felsőrákosi T. Mihály: Levél a küszöbről/ /Közölte: Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 19./
2008. október 1.
A nyelvtudomány születőben lévő új ága a nyelvrégészet. Lényege – szabatos fogalmazással – „a nyelvben megőrzött fogalmak, képek, elképzelések, eszmék stb. alapján következtetni régmúlt dolgok meg-, illetve hogyanlétére”. Nem a szavak eredetét kutatja, hanem a jelentéseket, a bennük megőrzött szemléletet, összefüggéseket. Czakó Gábor a nyelvrégészet magyarországi meghonosítója a budapesti Hitel szeptemberi számában kifejtette, hogy a módszer alkalmas a hagyományos régészettel feltárt tudás gazdagítására. A nyelvrégészet újabb bizonyítékkal szolgál ezeréves ittlétünkre. A székelyföldi falvak, városok többségének román elnevezése tükörfordítás a magyarból, vagy pedig hatósági úton megállapított. Így lett Nyárádszentlászlóból Sanvasi, Nyárádtőből Ungheni (Szöglakó?), Csíkszentlélekből Leliceni. Gazdagíthatnák vizsgálódási módszereiket a nyelvrégészettel a Székelyföldet kizárólagosan ősi román földnek vélő történészek, írta Borbély László. /Borbély László: Nyelvrégészet. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 1./
2008. november 29.
Húsz évvel ezelőtt, 1988. november 2-án jelent meg a Hitel című független, irodalmi és társadalmi lapunk első száma. Tüntetően és kihívóan Illyés Gyula születésének nyolcvanhatodik és halálának ötödik esztendejében. Noha nem volt kerek évfordulója sem a gyásznak, sem a születésnek, de mi lapunkat és céljainkat Illyés Gyula életművéhez kötöttük – írta Csoóri Sándor emlékezve a Hitel indulására. /Születésnap árnyékokkal, Hitel (Budapest), 2008/11./ 1979 telén fogalmazták meg először Németh Lászlóéknál a független lap gondolatát. „A Hitel című folyóiratunkért ezért hadakozunk, hogy legyen egy olyan lap, amelyik nem enged felejteni” – írta Csoóri. „A Hitel húszéves. Ha néhány mondatban kellene összefoglalnom a jellemrajzát, azt mondanám, hogy egy kicsit különb önmagánál. Több, mint ami látszik belőle. Ha másért nem, hát azért nem tud felejteni, mert minden idegszálával – a sérültekkel is! – a magyar irodalom és a tragikus magyar sors idegrendszerével fonódik össze. Nem véletlen, hogy az utolsó években Sütő András volt az egyik leghűségesebb szerzőnk” – tette hozzá. /B. D. : Lapozó. Több, mint ami látszik belőle. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 29./
2008. december 13.
Folyik a vita a budapesti Gondolat Kiadónál 2007-ben, a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával megjelent A magyar irodalom történetei című háromkötetes kiadványról (főszerkesztő: Szegedy-Maszák Mihály). A közelmúltban Görömbei András a Kortárs októberi számában mondotta el róla elítélő véleményét. Erdélyben mindeddig kevés szó esett erről a nagy vállalkozásról. A harmadik kötet az 1920-tól napjainkig terjedő időszakot tárgyalja (szerkesztői: Szegedy-Maszák Mihály és Veres András; a szerkesztők munkatársai: Jeney Éva és Józan Ildikó. 51 szerző dolgozata olvasható a kötetben). Nagy Pál irodalomtörténész megdöbbenve a kötetből csak a legjelentősebb hiányzó erdélyi írókat sorolta fel: Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Berde Mária, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Olosz Lajos, Endre Károly, Jékely Zoltán, Szabédi László, Nagy István, Asztalos István, Horváth István, Horváth Imre, Bajor Andor, Szabó Gyula, Farkas Árpád, Király László, Ferenczes István… Nem történik említés a következő irodalomtörténészekről: Kristóf György, György Lajos, Jancsó Elemér. Eszerint Szegedy-Maszák Mihályék az imént felsorolt erdélyi magyar írókat, irodalomtörténészeket nem tekintik említésre méltóknak. Ugyanakkor egész fejezet található – A ponyva klasszikusa címmel – Rejtő Jenőről… A kötetben Jeney Éva ilyen különös, lekicsinylő címen foglalkozik az erdélyi magyar irodalommal: „Maorik és transzszilvánok”. A szerző többek között ezt írta: „Napjainkban kérdésessé vált a nemzeti és a világirodalom fogalom is, s egyidejűleg létjogosultnak látszik az az elgondolás, hogy valamely nemzeti irodalom ugyanabban a történelmi korszakban több irodalomhoz is tartozik. ” Vagyis: nincsenek, nem lesznek önálló nemzeti irodalmak. Továbbmenőleg: „Az ún. »nemzeti hagyományok« is műhagyományok, »történeti fikciók«, s a piacgazdaság közepette elsődlegesen gazdasági érdekeket szolgálnak. ” Tehát 1848 vagy 1956 nem egyéb, mint „történeti fikció”, s a rá való emlékezés valaminő gazdasági érdeket szolgál, vonta le a következtetést Nagy Pál. Az erdélyi magyar irodalom szerves része az egyetemes magyar irodalomnak. Még akkor is, ha voltak (s még ma is akadnak), akik kétségbe vonják ezt a megkérdőjelezhetetlen tényt. Szegedy-Maszák Mihályék szerint a nemzeti kultúrák – ide értve az egyetemes magyar irodalmat is – halálra vannak ítélve, s csak „kizárólag a heterogén elemekből álló, töredezett hagyományú magyar művelődés egyes elemeinek, önmagukban álló részeinek van esélyük a továbbélésre: a többi osztályrésze provincialitás, a lassú haldoklás” – ahogyan Papp Endre írta e kötetekről szóló, Rút sybarita váz című, A nemzetnélküliség programja alcímet viselő kiváló tanulmányában. (Megjelent a Hitel 2008. februári számában.) Ez érvényesül a szóban forgó három kötetben. Ugyancsak Papp Endre kritikájában olvasható: „Érdekes, hogy a trianoni tragédia által szétszakított magyarság irodalmának területi válfajai, a határon kívülinek vagy nemzetiséginek nevezett változatai közül önálló fejezetként csak az Új Symposion alkotó köre kap helyet – a neoavantgárdhoz kapcsolható művészi törekvések reprezentációjától nem függetlenül. ” Nincs önálló fejezete az Erdélyi Helikonnak. Leírva sincs itt, hogy volt egyszer Erdélyben, Kolozsvárott egy Termés című folyóirat. Persze: sem Bánffy Miklós prózája, sem Reményik Sándor lírája, sem Tamási Áron novellisztikája, sem Dsida Jenő Psalmus hungaricusa nem függ össze mélyen a neoavantgárd törekvésekkel; így aztán nemlétezőnek kell tekinteni. (Ámde az avantgárdhoz oly közelálló erdélyi Bartalis János vagy Szentimrei Jenő neve sem íródott le A magyar irodalom történeteinek harmadik kötetében.) Végeredményben mit is várjunk egy olyan magyar irodalomtörténet-áttekintéstől, melyben Petőfi Sándor „megélhetési költőként” szerepel, s ahol 1848 azért fontos dátum, mert ekkor jelent meg Pesten egy kiadvány Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik évre címmel… Bőséggel lehetne idézni, említeni ilyen és hasonló „furcsaságokat”. Leíródott ezeken a lapokon, rosszalló éllel – egyebek mellett – ilyesmi is: „(…) a XX. századi magyar kultúra egyik legnagyobb tehertétele az a hagyomány, az a »prófétai szerep«, mely Illyés Gyulától és Németh Lászlótól Juhász Ferencen és Nagy Lászlón Csoóri Sándorig követett minta lehet (…)”. Jelen van ezekben a kötetekben – méghozzá erős hangsúllyal – a közösségi indíttatású, nemzeti és társadalmi kérdések iránt érzékeny irodalmisággal való „leszámolás”. „Juhász Ferenc, Nagy László és társai olyan vita részesei, amely részben kilép az irodalom s általában a művészet közegéből a társadalmi kérdések megoldásának terepére” – írja az egyik szerző. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című remekművét nem is említi meg a kötet. /Nagy Pál: Ami benne van – és ami hiányzik. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 13./
2009. március 2.
A magyar nyelv éve rendezvénysorozatának részeként szervezett könyvbemutatót a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) Nyelvtudományi Szakbizottsága február 27-én Kolozsváron. Elsőként Bura László, a csíkszeredai Státus Kiadó gondozásában megjelent Szatmár megye helynevei (földrajzi nevei) című kötetét mutatta be Péntek János akadémikus. Elmondta: a könyv szerzője szatmárnémeti tanár, nyelvész és néprajzkutató, aki 1960 és 2005 között diákjaival 135 települést bejárva gyűjtötte össze a két kötetben szereplő helyneveket. – A helynévgyűjtést soha nem lehet befejezni – jegyezte meg a jelenlévő Bura László. Második kötetként a Bálint Emese és Péntek János által szerkesztett Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című kiadványt ismertette Benő Attila. A kötetet az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége és a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet adta ki. Péntek János a kolozsvári Korunk és a budapesti Hitel folyóirat februári számát mutatta be annak apropóján, hogy mindkét kiadvány a nyelvnek szentelt egy-egy tematikus lapszámot. A legújabb Korunk a Változó kor–változó nyelv, a Hitel pedig a Szavak honvágya címet viseli. Befejezésül Murádin László ismertette a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 2008-as esztendejének 1-es és 2-es számát. /Ferencz Zsolt: A nyelvről, különböző kontextusokban. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 2./
2009. április 23.
Nagyenyeden a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban mutatták be Szász István Tas Beszédes hallgatás, vagyis a hitel című könyvét. A szerzőt méltatta Csávossy Gyögy, életrajzát Józsa Miklós, a Bethlen Gábor Kollégium nyugalmazott tanára ismertette, verseit Bajusz Katalin művésznő szavalta el. A könyv szerzője Erdélyből települt át Magyarországra, előtte gyakorló orvos volt Tompaházán, Csombordon, Nagyenyeden és Kolozsváron. Orvosi pályája mellett bekapcsolódott az egészségpolitika és a publicisztika világába is. Nevéhez fűződik az orvosi kamara megalakítása, lapokat, folyóiratokat alapított. Szász István Tas Nagy Pál vásárhelyi irodalomtörténész szavaival: „A gyógyító szavak tollforgató doktorává vált, prózában és versben egyaránt”. Írásai főként az Erdélyi Naplóban, az Átalvetőben és más irodalmi folyóiratokban jelentek meg. Leányfalvi lakásában az író elkészítette a Hitel folyóirat múzeumát. /Érsek Attila: Könyvbemutató Nagyenyeden. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 23./
